My Seven Worlds

Nem először írok arról, hogy miért tartom iszonyú fontosnak, hogy nyíltan beszéljünk a szexről. Írtam már, hogy amiről nem beszélünk, ott limitáljuk a tanulást. A szex pedig pont egy olyan létfontosságú dolog az életben, amivel szó szerint életet, létet lehet teremteni. Az emberiség kulcsa, de mi mégis szőnyeg alá seperjük. A szexuláis energiát nem tudjuk elfolytani, csak torz utakra terelni, mert vagy így, vagy úgy, meg fog jelenni. Én szentül  hiszem, hogy ennek a beszűkült hozzáállásnak a mellékterméke a pornó is. De ha már létre hoztuk azt, akkor beszéljünk róla. Vajon miből szeretnénk hogy tanuljon a gyerek? Mert tanulni fog. De nem mindegy hogy mit, kitől, hogyan. Úgy látom házon belül leszűkült a szexuális oktatás arra, hogy ha összerakják az emberek, abból baba is lehet meg betegség is, vigyázzunk mind a kettőnél. És vége. Arról nem is beszélve, hogy kizárólag heteró szexualitásról beszélünk. Pedig az emberiség 10%-a meleg, de ezenkívül van A szexualitás meg minden más.

Hányan vagyunk, akik visszanézték már, hogy miket írtak ki sok éve Facebookra, majd kaptak szívrohamot? Én fordultam már le a székemről egy két régi bejegyzésemtől, és ezt most a My Seven Worlds előtti időszakra értem. Ha lenne szégyenérzetem akkor nagyon elvörösödnék amiatt, amiket régen publikussá tettem. Ilyen például alkohollal a kezemben készült képek, rossz viccek, önbizalom hiányból fakadó pucsítós kép...már rég nem a like-vadászat a cél. De m int mondtam, ha lenne szégyenérzetem, akkor sok mindent letörölnék. Azzal a lendülettel a hitelességemet is, hiszen évek óta arról papolok, hogy fontos az út, hogy honnan jöttünk, hol vagyunk, és merre tartunk. Ha bármit is letörölnék, akkor akár le is húzhatnám a rolót itt a blogon. Inkább megtanultam értékelni, hogy mennyire messzire jutottam. Ez nem azt jelenti, hogy lenézek bárkit, aki hasonló képeket tesz fel, mint én régen, hanem azt jelenti, hogy a saját mércémen mérve magamat, úgy értékelem sokat fejlődtem. A saját

Éppen egy videót néztem arról, amikor Ausztráliában szavazásra bocsájtották, hogy azonos nemű párok házasodhassanak-e vagy sem. Az első érzésem a szívemben az volt, hogy miért foglalkozik az ember annyit, hogy mások dolgába üsse az orrát? Nem mindegy hogy ki kivel házasodik, amíg szeretik egymást? Rengeteg energiát, időt és figyelmet fordítanak néha az emberek olyasmire, ami őket igazán nem is befolyásolja. Ha bármilyen kárt okozna másoknak, vagy nekem az azonos   nemű házasság, lehet tartanám annyira fontosnak, hogy átgondoljam. De az időm, az energiám és a figyelmem aranyat ér számomra, így nem éri meg olyanra fordítani, ami semmilyen kárt okoz se másnak, se nekem. Ahogy az egyik kedvenc humoritsám mondta, “ha nem tetszik az azonos neműek házassága, ne házasodjunk azonos neműekkel, a többi pedig ne érdekeljen.” Nem csak időm, és energiám nincs arra, hogy mások dolgába üssem az orrom, de az értékrendemben ez úgy szerepel, hogy ha már beleütöm, akkor az szeretetbő

Most a napokban újabb nagyszerű reflektáláson vagyok túl. Nekem immár 3 éve a My Seven Worlds jelentette a szenvedélyt, a hobbit, a kikapcsolódást, a töltődést és egy boldogság forrást is egyben. Azonban valami megváltozott. Néztem, ahogy körülöttem sokaknak a hobbi és a munka két külön dolog, és eddig mindig azt hittem, hogy az bizony nekem lehet egy és ugyanaz. Aztán azon kaptam magamat, hogy már nem szabadidőmben foglalkozom vele minden áron, hanem mu nkaidőben. A munkámat imádom, írni, coachingolni, szervezni, anyagot gyártani, előadásokat tartani…mindent imádok, de már nem a szabadidős tevékenységem része. Nem tölt úgy mint régen, mert már nem csak akkor és azzal foglalkozom, amihez éppen kedvem van, hanem a háttér munkáknak is folyni kell motivációtól, vagy hangulattól függetlenül. És láttam, ahogy azok, akik megkülönböztetik a kettőt, azok az egyik valóságból átlépnek egy másikba. Egy olyanba, ahol nincs kötelesség, nincs feladat, csak töltődés, kikapcsolódás és élvezet.

Most sokan az országban egy nagy döntés előtt állnak. Ez az az időszak, amikor valaki vagy a szívére hallgat, és amellett dönt, amit szeret csinálni és ami szenvedély, vagy egy logikus megközelítést választ: azaz mi fog sokat fizetni a jövőben, mire lesz igény, mivel lehet külföldön is elhelyezkedni és a többi…ezek között pedig természetesen van átfedés, hiszen logikus, hogy az ember ott helyezkedeik el, amit igazán szeret nem? Ember függő, hogy ki mit hív log ikának, és mi segít neki döntést hozni, azonban a pályaválasztóknak óriási nyomással is meg kell küzdeni. A szülői elvárások, társadalmi elvárások, tanárok, barátok… Az én időmben még a diploma volt a minden, ma pedig már vannak szakemberek, akik nevetve sokszorosát megkeresik egy diplomás embernek. Erre biztos régen is volt példa, de lényeg hogy változnak az idők, változik a világ, a kereslet, a kínálat, a társadalmi megítélések és a többi. Tehát ha csak a mát veszem figyelembe mikor egy döntést hozok a jövőmmel kapcsola

A napokban ismét megerősítettem magamnak, hogy miért szeretem a meghatározásokat. Egy szót 2-3-4 féleképpen is lehet használni és nem kevés konfliktust meg lehet előzni, ha az ember érti, hogy hogzan is használja a másik, mielőtt negatív érzelemből reagálna. Ilyen volt a napokban a következő. Hallottam már másokat azt mondani hogy: 1. Dühös vagyok 2. Dühös vagyok rád 3. Mérges vagyok 4. Mérges vagyok rád 5. Haragszom 6. Haragszom rád és így tovább…de ha csak nem teszi hozzá valaki, hogy ‘rád’, akkor sem lehetek biztos abban, hogy nem én vagyok az okozója az ő negatív érzelmének. Beszélgető partnerem azt mondta, hogy számára a harag célzott, a düh pedig általános. Azonban hozzá tettem, hogy nekem ettől még nem egyértelmű, hogy ő hogyan érti. Ő sosem mondaná azt, hogy ‘dühös vagyok rád’, de én nem olvasom az érzelmeit és a gondolatait. Ezért mikor mondta, hogy ‘dühös vagyok’, rákérdeztem, hogy én váltottam-e ki ezt az érzelmet. Ekkor indult ez a beszélgetés, hogy persze hogy ne

Na ez egy rendszeresen vitatott téma nálunk a családban, hiszen nekem már nem igazán képviseli azt, amit gyerekkoromban, viszont azt is megértem, hogy másoknak mit jelent, csak nem befolyásolja a döntésemet. A kapitalista részével nem tudok azonosulni, azaz sok pénzt ajándékokra költeni kötelezően, de a kötelezően együtt töltött idővel sem. Mivel kötelezőnek éreztem, pont ezért nem is szerettem. Aztán több volt amit ki is hagytam. Majd végül idén itthon Karácsonyo zom, mert szeretnék. Ami a lelkemben és a fejemben megváltozott az ez: sok időre volt szükségem, hogy a saját utamat járjam, önzőn, egyedül, nem alkalmazkodva senkihez. Így, hogy megszüntettem az elvárásokat, volt időm és energiám megtalálni azt. Pár évig ez eltartott, de úgy vagyok vele, hogy szerintem mindenki jobban jár velem ha azért töltök időt vele, mert szeretnék, és nem azért, mert elvárják tőlem. Tehát én akkor magammal szerettem volna időt eltölteni, így nem jöttem haza. Ezidő alatt a család is hozzászokott

Pár napja mikor a Karc FMnél jártam, Rékával (a műsorvezetővel) a szünetekben arról beszélgettünk, hogy mikor mások csak az eredményt látják, hamar rá lehet vágni, hogy “mert neked könnyű”. Igaz. Persze hogy kívülről nem lehet megítélni a kemény munkát, ami egy eredmény mögött állhat, de hozzátettem, hogy ez a mi hiányosságunk is valahol, hiszen ha sokan csak az eredményt közlik a nagyérdeművel, honnan tudnák, hogy nem is volt könnyű? A közösségi személyes oldalak amúgy sem tudnának erről szólni, hiszen ha mindenki megosztana mindent, akkor főállásban Facebook olvasók lehetnénk. De ezért is szeretem annyira írni ezt a blogot, hiszen nekem is jól esik levenni a súlyt. Már 4 éve élem az igazságomat és nem félek bevallani, amikor valami fáj. Azonban előtte óriási súlyt cipeltem azzal, hogy megjátszottam az erőset, pedig hát nem kis bátorság kell az igazság beismeréséhez, csak akkor még nem tudtam mihez is kell több lelki erő. Ami a könnyűt illeti, egy másik blogger társam mesélte,

Minél több mindent próbálok ki mielőtt véleményt alkotok róla, annál jobban bővül a valóságom. Ha belegondolok, hogy pár éve mindenem volt a tudomány, és szentül gondoltam, hogy csak ez az egy igazság létezik, ma már szinte az ellenkezőjét élem. Nem több valóságot, hanem egy valóságot élek meg, az enyémet, de az bővül folyamatosan. Már rég nem keresem az univerzális igazságot, hanem próbálok minél többet megérteni a világból, tapasztalni olyat, amiben nem  hittem. Tanulni szeretnék. Régebben mikor valaki olyat állított, ami a hitemmel volt ellentétes (tudomány), elhessegettem. Hülyeség. Aztán most én vagyok az, aki energiával segíti mások gyógyulását. Mert tetszett ez a koncepció és elmentem tanfolyamokra tapasztalni, hogy érjen valamit a véleményem. Aztán bizonyíték értékű tapasztalások után, el kellett engedjem azt, hogy csak az létezik, amit a tudomány bizonyít. Ma már úgy gondolom, hogy az emberi agy és érzékelés, ahogy az ember alkotta technológia is limitált. Erre a vil

Mielőtt belevágok, nem vagyok szülő, nem tapasztalatból írok, hanem nézőpontot osztok meg saját és gyerek szempontból. Már túl sokszor látom, hogy sokan félelemre nevelik a gyereküket. “Azt ne csináld mert leesel.” “Ne fogd meg mert koszos leszel.” “Ne menj oda mert még elkapsz valamit.” “Ne utazz oda mert meghalsz.” Ne csinálj semmit, mert minden sarkon veszély leselkedik, tehát ne tapasztalj, ne hibázz, és ne tanulj belőle. Azért esünk el, hogy megtanuljunk felállni. Sok szülő belelép ebbe a szerepbe és elfelejtik, hogy ezenkívül ők feleségek, férjek, valaki gyerekei, barátok, és legfőképp önmaguk. A legjobb példám erre azok az anyukák, akik a 30 éves fiukra mosnak, és takarítanak. Aki évtizedeken át csak a szülő szerepben van, és megfeledkezik önmaga is lenni, (talán sose volt) az nehezen szakad el ettől a szereptől, mikor már nincs rá szükség. De ezzel a fiuknak ártanak. És most épp abban a korban járok, ahol mindenkinek az anyósával van baja, mert megmondja nekik, hogy hogy

Ez a téma újra és újra feljön, mert az egómat sok oldalról megismertem már, de mindig van olyan, amivel először találkozom. Most éppen ott lépett a képbe, hogy rájöttem miért alszom el tanulás közben. Ez mindig is így volt. Gyerekkorom óta belealszom azokba, amikre nagyon kell figyelni. Az egész gimit végig aludtam házi közben, meg sokszor órán is. Aztán ott tűnt fel igazán, hogy ez már zavar, mikor valaki beszél hozzám nézőpontokról, elm életekről, amikkel először találkozom, és elálmosodom. Nagyon idegesítő, mert próbálok figyelni és elgondolkodni azon, amit hallok, de alig megy. Aztán volt olyanra is példa, hogy egy elég komoly társasjáték szabályait próbáltam értelmezni és a játék végén el kellett menjek aludni, este 6-kor. Egyre többször vettem észre, és egyszer csak mikor ismét új szemponttal találkoztam, a beszélgető partnerem azt kérdezte tőlem, hogy miért vagyok dühös. Rá volt írta a fejemre. És nem tudtam rá válaszolni, de kívülről úgy tűnhetett, hogy azért vagyok

Éppen most olvastam egy cikket arról, hogy mekkora pénzeket szakítanak páran a celeb hölgyek közül csak azzal, hogy ciciket és popókat, a tökéletes fényben és szögből tesznek fel közösségi oldalakra. Mindenkinek van erről egy véleménye, de én hiszem, hogy a kereslet alakítja a kínálatot. Persze férfiak is bőven vannak a piacon, de a cikk a hölgyekről írt. Amíg sok millióan erre kíváncsiak, addig mindig lesznek akik, kipakolják magukat. Milyen üzenetet küldünk ezzel a fiataloknak? Mennyiben sérül így a zsenge önbizalom, a szépség ideál, az elvárások hogyan változnak? Elég sok kérdést felvet ez a trend, ami Barbie megjelenése óta egyre csak népszerűbb. Viszont mi döntjük el, hogy mire koncentrálunk, mennyire engedjük és építjük be az információt az életünkbe, mennyire hagyjuk ezeknek befolyásolni az értékeinket…stb. Az én hozzáállásom a következő. Nem vetítek felé rossz érzéseket mint például harag. Miért? Persze nem értek egyet azzal az üzenettel, amit szerintem képvisel, de

Az előző ‘cicik és popók’-hoz a link alul lesz, de szerettem volna még hozzátenni az első bejegyzéshez, mert úgy éreztem, hogy volt még benne annyi, hogy szülessen második rész. Tehát úgy érzem, hogy a média nagyon a csinosságot hangsúlyozza ki egy bizonyos spektrumon belül, pedig hát kinek mi a csinos. A szépséget pedig keverjük a csinossal. Legalábbis én úgy gondolom azért van ekkora szókincsünk, hogy szét tudjuk szedni az értelmeket egy-egy szó mögött. Véleményem szerint alapvetően az élettapasztalat hozza azt, amikor az ember elkezd egyre beljebb keresni értékeket. Idővel kisebb hangsúly kerül a külsőre párválasztásnál. Nekem például az egyik szűrőm mikor találkozgatni kezdek valakivel, hogy kiszűrjem a másik hol tart a skálán. Ha nagyon messze van tőlem, és a cicik és popók érdeklik még mindig jobban, akkor az én cicimet és popómat valahova máshová viszem, mert az én skálámon ő a sekélyesbe esik. Ha pedig ott tartanék, hogy akinek a hasán nem tudok sajtot reszelni azzal szó