Az internet sosem felejt

Hányan vagyunk, akik visszanézték már, hogy miket írtak ki sok éve Facebookra, majd kaptak szívrohamot? Én fordultam már le a székemről egy két régi bejegyzésemtől, és ezt most a My Seven Worlds előtti időszakra értem. Ha lenne szégyenérzetem akkor nagyon elvörösödnék amiatt, amiket régen publikussá tettem.

Ilyen például alkohollal a kezemben készült képek, rossz viccek, önbizalom hiányból fakadó pucsítós kép...már rég nem a like-vadászat a cél. De mint mondtam, ha lenne szégyenérzetem, akkor sok mindent letörölnék. Azzal a lendülettel a hitelességemet is, hiszen évek óta arról papolok, hogy fontos az út, hogy honnan jöttünk, hol vagyunk, és merre tartunk. Ha bármit is letörölnék, akkor akár le is húzhatnám a rolót itt a blogon.

Inkább megtanultam értékelni, hogy mennyire messzire jutottam. Ez nem azt jelenti, hogy lenézek bárkit, aki hasonló képeket tesz fel, mint én régen, hanem azt jelenti, hogy a saját mércémen mérve magamat, úgy értékelem sokat fejlődtem. A saját értékrendemen belül a fent említett típusú képekkel, vagy bejegyzésekkel, nem tudok többé azonosulni.

Mindig lesz olyan, aki elítéli amit csinálok, vagy aki vagyok. Ha mindenkinek megpróbálok megfelelni, akkor senkinek sem fogok megfelelni, hiszen hol ez, hol az vagyok. Magamnak meg tudok felelni. Ez könnyebb, és az egyetlen vélemény, ami igazán számít. Az csak hab a tortán ha másnak is sikerül megfelelnem, de nem a fejlődésem motivációja.

És ha régen csatak részegen fetrengtem haverokkal az utcán...és ha túl pici ruhákból éppen csak nem lógott ki a fenekem...és ha írtam rosszat cégről, akinek a múltban dolgoztam...az már nem én vagyok. De voltam. És kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ma. Én sem a múltja alapján ítélek meg valakit ma, miért ítélném meg saját magamat?