Köszönöm hogy megbántottál

Mióta nem a másikra mutogatok ujjal, hanem saját magamra, azóta hirtelen minden megbántásnak hála, szeretet és megbocsájtás a vége. Nem csak azért, mert a megbántottságom érzésével csak magamat bántom, hanem felismertem hogy hogyan tudok véget vetni olyan bántásoknak, amikben látom a párhuzamot és az ismétlődést. 

Amikor végre megtanultam egy léckét, akkor már nem jön ugyanaz a pofon. Miért jönne? Hiszen már nincs mit tanítania. Szóval egyszerűen be kellett lássam, hogy minden pofonért amit kapok, én vagyok a felelős. Miután beláttam, hirtelen lett lehetőségem tenni ellenük. Nehéz úgy tenni valamiért, ha nem hisszük el, hogy tudunk. Illetve fontos pont! Nem valami ellen, hanem valamiért teszek! Nem mindegy hogy a spektrum melyik pórusát fogom meg.

Szóval ha jön is egy pofon, akkor amellett hogy persze fáj, izgatottan hálát is adok érte amint tudok, mert tudom hogy én idéztem elő a pofont. Lehet még nem tudom miért kaptam, vagy hogyan tudom megelőzni a következőt, de legalább egyértelmű jelét kaptam annak, hogy feladatom van.

Ezért teljesen más szemüvegen keresztül látom azokat a múltamban, akik fájdalmat okoztak. Hiszen ha nem teszik, akkor nem jövök rá rengeteg mindenre, nem kapok észbe, nem erősödöm meg. Ha ugyan ilyen erős lettem volna, akkor nem is kapom a pofont, mert fel sem ért volna a pici kezével. Szóval kellett akkor a pofon hogy lássam mennyire sok feladatom van még magammal.

Azzal még van feladatom hogy az érzelmi blokkokat oldjam, de azzal nincs hogy megbocsássak a másiknak, illetve leginkább magamnak, amiért ennyi éven át cipeltem olyan súlyokat, amiktől fájt a lelkem és a testem. Köszi múlt hogy pofán vágtál, felébresztett. ♥️🙏