Amikor a szülő elvégezte a feladatát
Ha jól sejtem, a szülők túlnyomó többsége szeretné, ha a gyereke ügyesebb, jobb, okosabb lenne mint ő, sikeresebb, boldogabb életet élne, mint ami neki megadatott. Egy szebb életet szeretne neki adni. Tehát minden amit ő tud, azt szeretné átadni, hogy a gyereke tovább vihesse, és fejleszthesse azt. Na de amikor eljön a pillanat, hogy a gyerek tényleg elkezd saját lábra állni, azt látom, hogy elindul egy újabb kihívás hullám: az elengedés.
Nem vagyok szülő, nem is az ő szemszögéből írok, hanem a gyerekéből. Emlékszem apukám hányszor említette azóta is, mikor először vertem őt el egy játékban. Amikor már nem hagyott nyerni hogy legyen siker élményem., hanem magamtól nyertem. Arra is emlékszem, mikor anyukám elkezdett tanácsokat kérni tőlem. Tőlem? Én, aki sok év tapasztalat lemaradásban vagyok?
Aztán idővel megérettem, hogy ők letették nekem az alapokat abból, amit ők tudtak. Egy életképes gyereket próbáltak nevelni, aki a változó világban majd megállja a helyét. Volt egy átmeneti időszak, amíg persze féltésből, de jobban akarták tudni a dolgokat nálam, dehát ebben a világban, amiben nekem kell megálljam a helyem, azt én jobban ismertem. Egy régebbi nézőpont már nem állta meg a helyét, ezért nem is fogadtam meg amit mondtak. Egy idő után pedig meg sem hallgattam. Így egyre csak távolodtam tőlük, de gondolom erre mondjuk, hogy el kell engedni, hogy magától haza találjon.
Idővel pedig eljött az a pillanat, amikor egyértelműen éreztem anyukámon, hogy belátta, bizonyos területeken a tanuló túlnőtte a mestert. Dehát nem ez volt a cél? De. Vagyis, fantasztikus munkát végeztek a szüleim, hiszen van olyan része az életnek, amiben én már jobb lettem náluk.
Tegyük fel ha folyton bele akarnának szólni az életembe, hogy szerintük mi lenne nekem a legjobb, akkor:
1. Nem érezném, hogy bíznak a képességeimben
2. Nem érezném, hogy bíznak a saját nevelésükben
3. Nem hagynák, hogy tapasztaljak és tanuljak
4. Nem tudnák legyőzni az egót, és belátni, hogy a gyerek túl kell nője őket, ha azt akarják, hogy tovább emeljem a tudást, amit tőlük kaptam
5. Egy rájuk utaltságban tartanának, tehát életképtelenné válnék -ha hagynám
Ezért hát főleg anyukámmal, volt sok év kemény konfliktusunk, mikor eljött a fordulópont. Ez nem volt tudatos, csak én harcoltam az ellen, hogy megmondja mi a jó nekem, ő pedig harcolt azért, hogy jó szándékból ugyan, de megpróbáljon megóvni a saját döntéseimtől.
De már csak ha a matekot nézem, tegyük fel olyan 20 éves kora környékére az ember elvárja a gyerekétől, hogy kezdjen el önállósodni. Van aki korábban, de talán a 20 az egy reális szám a többségnek. Tehát ha 30 évesen lett szülő, akkor 50 év tudást, és tapasztalatot, 20 év alatt van lehetősége átadni. Utána viszont a gyerek a saját tapasztalásának köszönhetően tudja az 50 évnyi tudást tovább emelni, alakítani a változó körülményekhez, és a saját személyiségéhez.
Az én feladatom az volt, hogy önállósodjak, és emeljem az emberi minőséget. Az ő feladatuk az volt, hogy megalapozzák nekem ennek a lehetőségét, majd bizalommal engedjék, hogy tegyem a feladatom. Ehhez pedig az egót félre kellett tenniük. Mikor erre rájöttem, büszkeséget éreztem a szüleim iránt.
Volt idő, hogy inkább az ellenkezőjét éreztem, hiszen elvileg a szülőnek kéne példát mutatnia, jobban tudnia, de elfelejtettem észre venni, hogy ez csak az elején volt igaz. Mikor átadták a stafétát, onnan már nekem kellett jobban tudnom, és felelősséget vállalni az életemért. Ehhez az kellett, hogy ők hagyjanak érvényesülni, nekem pedig akarni kellett érvényesülni. A pár éves harcnak pont ez lett az eredménye.
És így 31 évesen értettem meg, hogy ők csak azt tudták adni, ami bennük volt, de annak a 100%-át. Én tettem hozzá azt, amire később szükségem lett, és ha egyszer tovább akarom adni, akkor így növelem én is az emberi minőséget. Hogy hagyom, hogy túlnője a tanuló a mestert. Enélkül nincs emberi fejlődés.
Aztán idővel megérettem, hogy ők letették nekem az alapokat abból, amit ők tudtak. Egy életképes gyereket próbáltak nevelni, aki a változó világban majd megállja a helyét. Volt egy átmeneti időszak, amíg persze féltésből, de jobban akarták tudni a dolgokat nálam, dehát ebben a világban, amiben nekem kell megálljam a helyem, azt én jobban ismertem. Egy régebbi nézőpont már nem állta meg a helyét, ezért nem is fogadtam meg amit mondtak. Egy idő után pedig meg sem hallgattam. Így egyre csak távolodtam tőlük, de gondolom erre mondjuk, hogy el kell engedni, hogy magától haza találjon.
Idővel pedig eljött az a pillanat, amikor egyértelműen éreztem anyukámon, hogy belátta, bizonyos területeken a tanuló túlnőtte a mestert. Dehát nem ez volt a cél? De. Vagyis, fantasztikus munkát végeztek a szüleim, hiszen van olyan része az életnek, amiben én már jobb lettem náluk.
Tegyük fel ha folyton bele akarnának szólni az életembe, hogy szerintük mi lenne nekem a legjobb, akkor:
1. Nem érezném, hogy bíznak a képességeimben
2. Nem érezném, hogy bíznak a saját nevelésükben
3. Nem hagynák, hogy tapasztaljak és tanuljak
4. Nem tudnák legyőzni az egót, és belátni, hogy a gyerek túl kell nője őket, ha azt akarják, hogy tovább emeljem a tudást, amit tőlük kaptam
5. Egy rájuk utaltságban tartanának, tehát életképtelenné válnék -ha hagynám
Ezért hát főleg anyukámmal, volt sok év kemény konfliktusunk, mikor eljött a fordulópont. Ez nem volt tudatos, csak én harcoltam az ellen, hogy megmondja mi a jó nekem, ő pedig harcolt azért, hogy jó szándékból ugyan, de megpróbáljon megóvni a saját döntéseimtől.
De már csak ha a matekot nézem, tegyük fel olyan 20 éves kora környékére az ember elvárja a gyerekétől, hogy kezdjen el önállósodni. Van aki korábban, de talán a 20 az egy reális szám a többségnek. Tehát ha 30 évesen lett szülő, akkor 50 év tudást, és tapasztalatot, 20 év alatt van lehetősége átadni. Utána viszont a gyerek a saját tapasztalásának köszönhetően tudja az 50 évnyi tudást tovább emelni, alakítani a változó körülményekhez, és a saját személyiségéhez.
Az én feladatom az volt, hogy önállósodjak, és emeljem az emberi minőséget. Az ő feladatuk az volt, hogy megalapozzák nekem ennek a lehetőségét, majd bizalommal engedjék, hogy tegyem a feladatom. Ehhez pedig az egót félre kellett tenniük. Mikor erre rájöttem, büszkeséget éreztem a szüleim iránt.
Volt idő, hogy inkább az ellenkezőjét éreztem, hiszen elvileg a szülőnek kéne példát mutatnia, jobban tudnia, de elfelejtettem észre venni, hogy ez csak az elején volt igaz. Mikor átadták a stafétát, onnan már nekem kellett jobban tudnom, és felelősséget vállalni az életemért. Ehhez az kellett, hogy ők hagyjanak érvényesülni, nekem pedig akarni kellett érvényesülni. A pár éves harcnak pont ez lett az eredménye.
És így 31 évesen értettem meg, hogy ők csak azt tudták adni, ami bennük volt, de annak a 100%-át. Én tettem hozzá azt, amire később szükségem lett, és ha egyszer tovább akarom adni, akkor így növelem én is az emberi minőséget. Hogy hagyom, hogy túlnője a tanuló a mestert. Enélkül nincs emberi fejlődés.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése