A sajnálat nem vezet sehová
A sajnálatot már több mint egy éve kiiktattam az érzelmi repertoáromból, mert arra jöttem rá, hogy nem segítek vele senkinek. Igazából csak egy téves társadalmi elvárásnak tartom. Ha nem sajnálom azt, akinek rossz, akkor érzéketlen vagyok?
Na de, ha sajnálom attól neki jobb lesz? Vagy nekem jobb lesz? Empatikusnak tartom magam, ami nálam nem annyit jelent hogy tükrözöm azt amit a másik érez, hanem azt, hogy értem amit érez és a miértjeit is.
Tehát először is az empátia fogalmát írtam át. Utána pedig úgy döntöttem, hogy nem azt adom a másiknak amiről úgy gondolja hogy szüksége van rá, hanem azt, amiből tényleg tud építkezni. Hiszen kettőnk közül nekem tisztább a kép, mert őt az érzelmei nem engedik tisztán látni. Ugyan ez a helyzet mikor valaki a "lila ködben" szerelmes. Okkal hívjuk ködnek, nem látunk tőle tisztán.
Először is azt értettem meg, hogy mikor valakinek rossz, az az ő döntése hogy úgy éli meg érzelmileg ahogy. Ugyan ha valaki nem tudatosan fejlődik akkor tudatalatti döntésről van szó, de mindenben ott van a tapasztalat és tanulási lehetőség. Ha valaki ezt nem látja, attól nem fogom őt segíteni azzal, hogy még sajnálom is.
A fájdalom és a csalódás a tanulás része. Én is jól ismerem ezeket az érzéseket, nyilván sokan tudjátok hogy honnan jövök. Csak akkor még nem tudtam hogy az mind az én művem volt. Elképesztő belső motivációs tűz lobban az emberben mikor felismeri, hogy mindennek ő saját maga az oka. Senki más. Amíg nem vállalunk felelősséget az életünkért, addig nem is lehet jobbá tenni azt.
Mivel ott megtanultam felállni, így nem is vonzom be ugyan azt a kihívást. De ettől még nem könnyebbek a kihívások most sem, sőt, egyre nehezebbek, mert egyre többet bírok el. Vannak időszakok mikor tele van a hócipőm azzal, hogy egyik után jön a másik, de emlékeztetem magam, hogy ezért vagyok itt, hogy fejlődjek.
Sajnálhatnám a barátnőimet mikor sírva, vagy csalódottan hívnak fel, de nem teszem. Nekik nyilván amin éppen keresztül mennek, azt meg kell tapasztalniuk. Azzal hogy sajnálom nem lesz megnemtörtént a kihívás, illetve istenments hogy elvegyem tőlük a tapasztalás lehetőségét.
Ki érzi jól magát attól, hogy sajnálatot érez? Kit tesz boldoggá hogy sajnálkozhat? Engem nem. Úgyhogy első sorban az önszeretet miatt nem sajnálok már senkit, - magamat is beleértve, habár itt néha pofára esek még - másrészről pedig ha tényleg szeretnék segíteni a másiknak, akkor inkább szeretettel, vidámsággal és motivációval szolgálok.
Ezekből inkább tud építkezni az ember mint abból, hogy órákon át sajnáljuk egymást.
Nem mindig könnyű nem érezni a sajnálatot hiszen annyira belém nevelte a társadalom, de a legmakacsabb gazzal szemben is én fogok nyerni, mert tudom hogy mire vagyok képes.
Tehát először is az empátia fogalmát írtam át. Utána pedig úgy döntöttem, hogy nem azt adom a másiknak amiről úgy gondolja hogy szüksége van rá, hanem azt, amiből tényleg tud építkezni. Hiszen kettőnk közül nekem tisztább a kép, mert őt az érzelmei nem engedik tisztán látni. Ugyan ez a helyzet mikor valaki a "lila ködben" szerelmes. Okkal hívjuk ködnek, nem látunk tőle tisztán.
Először is azt értettem meg, hogy mikor valakinek rossz, az az ő döntése hogy úgy éli meg érzelmileg ahogy. Ugyan ha valaki nem tudatosan fejlődik akkor tudatalatti döntésről van szó, de mindenben ott van a tapasztalat és tanulási lehetőség. Ha valaki ezt nem látja, attól nem fogom őt segíteni azzal, hogy még sajnálom is.
A fájdalom és a csalódás a tanulás része. Én is jól ismerem ezeket az érzéseket, nyilván sokan tudjátok hogy honnan jövök. Csak akkor még nem tudtam hogy az mind az én művem volt. Elképesztő belső motivációs tűz lobban az emberben mikor felismeri, hogy mindennek ő saját maga az oka. Senki más. Amíg nem vállalunk felelősséget az életünkért, addig nem is lehet jobbá tenni azt.
Mivel ott megtanultam felállni, így nem is vonzom be ugyan azt a kihívást. De ettől még nem könnyebbek a kihívások most sem, sőt, egyre nehezebbek, mert egyre többet bírok el. Vannak időszakok mikor tele van a hócipőm azzal, hogy egyik után jön a másik, de emlékeztetem magam, hogy ezért vagyok itt, hogy fejlődjek.
Sajnálhatnám a barátnőimet mikor sírva, vagy csalódottan hívnak fel, de nem teszem. Nekik nyilván amin éppen keresztül mennek, azt meg kell tapasztalniuk. Azzal hogy sajnálom nem lesz megnemtörtént a kihívás, illetve istenments hogy elvegyem tőlük a tapasztalás lehetőségét.
Ki érzi jól magát attól, hogy sajnálatot érez? Kit tesz boldoggá hogy sajnálkozhat? Engem nem. Úgyhogy első sorban az önszeretet miatt nem sajnálok már senkit, - magamat is beleértve, habár itt néha pofára esek még - másrészről pedig ha tényleg szeretnék segíteni a másiknak, akkor inkább szeretettel, vidámsággal és motivációval szolgálok.
Ezekből inkább tud építkezni az ember mint abból, hogy órákon át sajnáljuk egymást.
Nem mindig könnyű nem érezni a sajnálatot hiszen annyira belém nevelte a társadalom, de a legmakacsabb gazzal szemben is én fogok nyerni, mert tudom hogy mire vagyok képes.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése