Ezért nem szabadna elvárni, hogy mindenből ötöst hozzon a gyerek

Ugyan első sorban az oktatási rendszer szemszögéből teszem megfoghatóvá azt, amiről írni fogok, de alapvetően általánosságban mindenre rá tudnám húzni. Szóval az egymás értékeléséről nem rég született egy kiegészítő filozófiám.

Ugye a klasszikus rendszerben kor alapján rakjuk össze a gyerekeket, és osztályozzuk őket egy séma alapján. Nem sok kilengést enged a rendszer. Szerintem az nem egészséges mikor elvárjuk a gyerekektől hogy mindenből ötöst hozzanak, hiszen ha mindenhez értenek, akkor igazán semmihez sem. Lehet az elején még belefér ha ennyire eloszlik a figyelem, de később, középiskolától kezdve szerintem már inkább rombol, mint épít.

Azzal is egyet értek, hogy figyelembe kéne venni a személyiségüket, képességeiket, motivációikat, és persze nem elhanyagolni amiben gyengélkednek, de igazán fejleszteni azt, ami bennük van, és szenvedéllyel tudják csinálni. Hiszen egy szenvedélyes ember akkor is jobban oda fogja tenni magát a szakmájában, mint aki az elején jobban ért ugyan ahhoz, de csak a pénzért csinálja.

Nem elhanyagolható, hogy a kiégés veszélye is alacsonyabb, illetve egy minőségibb életet él mellette az ember, ha szereti amit csinál. Ezért nem értek egyet azzal, hogy legyen ötös mindenből valaki, mert elhiteti a gyerekkel, hogy mindenhez tudni kell érteni.

Az eleje inkább a felfedezésről kéne szóljon. Mik vannak, mik érdekelnek, mik nem érdekelnek, mihez van képességem, mihez nincs. Mintha egy nagyon széles úthálózat lenne az első pár év. De egyre szűkülne, ahogy találom ki, hogy ki vagyok. Hiszen gondoljunk csak bele mi a vége. Szinte mindenki specializálódik valamennyire egy iparágra, egy részlegre, vagy egy szakmára - képességre.

Ha ötösöt kell hozzon a gyerek valamiből, ami stresszel és fájdalommal jár neki, csak hogy a szülő otthon boldog legyen, az mennyire egészséges a gyerek lelkének? Vagy ha egyesekkel elvesszük a kedvét egy tantárgytól, mert lehet belejönne ő, csak a korosztályán belül még nem tudja felvenni a versenyt.

Persze ezek utópisztikus gondolatok, nincs a kezdemben kész megoldás, hogy ezt hogyan kéne jobban csinálni. Most csak elmét fejtegetek.

Viszont nem rég arra az álláspontra jutottam, hogy én két pontozás alapján véleményeznék valakit. Az egyik, hogy önmagához képest hogyan teljesít. Nem kell minden gyereknek tudni hogyan kell kötelet mászni, de ha meg sem bírja tartani magát, viszont látom hogy nem adja fel, tanul, fejlődik, akkor az nekem megér egy ötöst.

De nem fair azokkal szemben, akik viszont fel tudnak mászni. Ezért másokhoz képest adnék neki egy kettest - mondjuk. Nem vonnék átlagot, mert az torzítja a valóságot, hanem ebben a két rendszerben látnám, hogy mennyi ambíció és fejlődési vágy van valakiben, illetve milyen tehetség párosul mellé.

Így egy jóval őszintébb képet kapna a gyerek is magáról, a szülő is, de alapvetően mindenki. A iskolától elvonatkoztatva is ugyan úgy kipróbálnám ezt a módszert akár egy interjún. Hiszen nekem péládul a személyes preferenciám, hogy sokkal előbb választok egy belső motivációval rendelkező valakit magam mellé, mint valakit aki valamivel ügyesebb, de nem hajtja a belső tűz.

Az első tanulni és fejlődni fog önmaga miatt, és hiszem, hogy idővel le is hagyja a másodikat.

Ti mit gondoltok erről?