Tisztelet - ki kell érdemelni

Nem is olyan rég egy olyan példával találkoztam, ahol a tisztelet kérdése nagyon érdekes módon merült fel. Ugyanis hiszem, hogy aki képes megfelelni a saját elvárásainak, az alapjáraton kiérdemli a tiszteletemet. Még akkor is, ha nem értek egyet az életfilozófiájával, vagy értékrendjével. Eddig ez inkább elméleti volt, most azonban volt szerencsém megismerni valakit, akivel óriási különbségeink voltak köztünk.

RobArt

Azonban úgy ítéltem meg, hogy megfelel a saját elvárásainak, de nem volt könnyű lenyelnem az ellenállást. Nagyon nehéz volt gyakorlatba is ültetnem ezt a hozzáállást, mikor szívem szerint megráztam volna, hogy nagyon veszélyes értékek szerint él, túl sok a csalódás lehetősége. De ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? A saját mércémen tudtam ezt kijelenteni, az én valóságomban így érezném, de az ő mércéje, az ő valósága. Jogában áll másképp gondolkodni, érezni és élni.

Addig amíg az általa felállított elvárások szerint tud élni, kiérdemelte a tiszteletemet. A gond ott volt igazán, hogy a stílusával pedig eljátszotta azt. Óriási belső konfliktus volt, hogy akkor most tisztelem őt, vagy sem. Azonban szerintem nem csak a mindent, vagy semmit játszik, hanem vannak részek. Részek amiket tudok benne tisztelni, és amit nem. Utána pedig átértékeltem, hogy mekkora súllyal esett az igen és a nem a latba, majd arra jutottam, hogy jobban nem tisztelem, mint igen, így nem tartottam érdemesnek arra, hogy a közvetlen környezetem része legyen.

Mindig értéket keresek a másikban, valamit amiből tanulhatok. Tőle tanultam, és pont addig tartottam magam körül, amíg jónak éreztem, de amint nem éreztem az építő jelleget a kritikában amit tőle kaptam, ki is tettem a környezetemből. A tiszta szívből érkező kritikát tárt karokkal fogadom, de a bunkó és lekezelő stílust még akkor sem, ha maga az üzenet érdekes lehet. Ha nincs jól tálalva, akkor részemről nem éri meg meghallgatni azt. Tiszteljük meg egymást annyira, hogy jó indulatból közeledünk a másik felé.

Egy részem továbbra is tiszteli benne azt, aki meg tud felelni önmagának, de magamat is tisztelem annyira, hogy ne nyeljem le a támadó kritikát. Akkor ki a rosszabb, az aki adja a pofont, vagy az aki tehetetlenül beleáll?