Hozott családi sémák

Azon gondolkodtam a minap, hogy vajon mikor jön el az az idő, amíg a neveltetésünk, családi példák és értékek mögé tudunk bújni, és kifogásként használni ezt, amikor a gyengeségeinkről van szó. Mikor jön el az a pillanat, amikor felelősséget kell vállaljunk a saját fejlődésünkért.

RobArt

Meddig megengedett az, hogy ‘ezt láttam otthon, ezért vagyok ilyen’ magyarázat? Az én véleményem erről, hogy első lépésnek fantasztikus a felismerés, hogy az amit láttam, és akivé lettem, már nem passzol azzal, aki szeretnék lenni. Ha meg van egy felismerés, akkor kezdődik a kutatás, hogy hogyan tovább. De ha meg van a felismerés, és nem történik folytatás, ott gond van.

Az a mondat, hogy ‘ilyen vagyok, így kell szeretni’ mindig is kiverte nálam a biztosítékot. Lusta, arrogáns és tagadó hozzáállásnak tartom. Ha ez a stagnálni vágyás bármilyen más kontextusba lenne helyezve, még lehet barlangokban élnénk. Ha haladok előre a munkámban, a tanulmányaimban és a tapasztalataimban, akkor miért ne akarnék haladni a személyiségemben?

Ez a legextrémebb példám volt, azonban a spektrum hatalmas, vannak akik haladnának, de nem tudják merre, akik tudják merre, de nem tudják hogyan, és vannak akik tudják hogyan, de mégis elvesznek az úton itt-ott. Szerintem amíg az ember keresi a választ, addig aktívan tesz azért, hogy fejlessze magát. Addig él a belső motiváció. Nem eredménytől teszem függővé valaki fejlődését, hanem a benne égő motivációtól.

A családból hozott irányok, értékek, példák pedig ha többé nem szolgálják a céljainkat, azokat el lehet engedni. Ha hátráltatnak, akkor pedig el kell engedni. Mikor az ember végre felelősséget vállal önmagáért, a régi rendszer lassan leépül, helyet csinálva ezzel egy újnak, ami őt szolgálja. A leépülés része fájdalmas lehet, de szükséges. Viszont mint minden körülöttünk, fejlődik és változik, nekünk is ezt kell tenni a belső világunkkal.