Én és a világ egyetem

Nagyon szeretem nézni a csillagokat, főleg mikor nem Budapesten vagyok és pár milliárddal több látszódik. Közben arra szoktam gondolni, hogy mennyire érdekes, hogy mi emberek szinte semmit sem tudunk róla, mégis azt hisszük, hogy felsőbbrendű életforma vagyunk. Az ember néha elfelejt alázatosnak lenni.

Gyerekként természetes volt, hogy elnyomtam a hangyát, letéptem a virágot, és mindent eltávolítottam az utamból. Ma már tudatosan próbálok minden életformát tisztelni. Nem mondom, hogy könnyű mikor a lakásban egér, pók, vagy molylepke van, de már nem ölöm meg szánt szándékkal egyiket sem. Ki vagyok én, hogy rendelkezem valami élete felett - erre gondolok, mikor valami szeretné megosztani velem az életterét.

A csigák amikre véletlenül eső után lépek éjjel, azoktól is bocsánatot kérek és nem azért, mert teljesen elment az eszem, hanem mert elvettem egy életet. Apróságnak tűnik, de már virágot sem tépek le és nem török le ágat fáról. Minden nappal érzem, hogy egyre jobban tisztelem a környezetemet, és alázatot mutatok felé, hiszen pont az lenne a feladatom, mint intelligens életforma, hogy ne éljek vissza az intelligenciámmal.

Abban a helyzetben vagyok, hogy vissza tudok élni az erőmmel. Tudatosan tudok kioltani életeket indokolatlanul. Olyannak érzem magam mint pókember, nagy erő, nagy felelősséggel is jár. Ehhez ki kellett lépjek a saját problémáimból, az egómból és a kényelmemből, hiszen felelősségemnek érzem, hogy ne éljek vissza az adottságaimmal. Védjem a rászorulót, és ne tapossak el hangyát, ne tépjek le virágot és ne nyomjam el a pókot.

Az európai eldöntötte, hogy a kutya és macska lesz a barátja, de én már nem tudom elfogadni, hogy berangsoroljuk az élőlényeket, és ehhez méltóan bánunk velük. Nekem elég volt a tiszteletlenségből, amit a saját valóságomban élek meg, és most alázatot tanulok.